Na, úgy döntöttem, mégis nekiállok ma. Legalább az első bejegyzés legyen meg, mielőtt elaludnék. Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ha a születésemnél kezdeném, reggelre sem leszek kész a mai bejegyzéssel. Szóval inkább az életem kezdeti szakaszát csak dióhéjban. Muszáj mesélnem róla, hisz azok a dolgok, amikor akkor történtek 3-14 éves koromig... nos, azok tettek azzá, aki vagyok. 
 

97-ben születtem. Az arctalanságom megőrzése érdekében, nem mondom, hogy hol. Egy roma család 3. és egyben legkisebb illetve egyetlen lánygyermeke vagyok. Mindenki gondolhatja mennyire el lettem kényeztetve. A legidősebb bátyám Tomi, mindig jobban szeretett, mint a másik testvérem Zoli, hisz ő féltékeny volt rám. Tomi 12 évvel Zoli pedig 8 évvel idősebb nálam. Akkoriban még nem fogtam fel a dolgokat, de talán jobb is. Talán ez kellett ahhoz, hogy most még ép elmével tudjak írni. Édesapám zenész. Nos, ez nem is lenne rossz dolog, ha nem párosulna alkoholizálással. Márpedig apunál ez elkerülhetetlen dolog. Ezzel talán nem is lenne gond, ha nem lenne kötözködős, amikor iszik. Márpedig az. Szinte minden hétvégén (amikor már idősebb voltam) esténként egy imával aludtam el, hogy apu ne legyen részeg, és ha az legalább ne legyen cirkusz. Na, ezek az imák, amik sosem teljesültek, rendítették meg a hitemet Istenben. Mindig, minden hétvégén, ha volt rá ok, ha nem, apu lerészegedett, majd veszekedés, csapkodás... éjjeleken keresztül nem aludtunk. Ebből apu a mai napig sem gyógyult ki, csupán annyit enyhült a dolog, hogy a bátyámék felnőttek, és már nem mer sokszor, és durva veszekedéseket provokálni, hisz a fiúk nem rettenek vissza attól, sem hogy ha kell, fizikailag állítsák le. Mind ettől függetlenül én nagyon szeretem az apukámat. Soha nem gondoltam úgy, hogy az az ember, aki részegen anyukámba beleköt, vagy belém, akire ki kell hívnunk a rendőröket, azonos azzal az emberrel, aki annyira nagyon szeret engem, és tényleg mindig van arra gondja, hogy különböző módokon mutassa ki, mennyire fontos vagyok neki. Nincs olyan dolog, amire ne lenne képes értem, bár talán egy kivétel van. És mivel az ember mindig azt akarja, amit sosem kaphat meg, nos, az én egyetlen vágyam és kérésem is csupán annyi lenne apukám felé, hogy ne igyon, vagy ha iszik, ne kössön belénk. De sajnos tudom, ez olyan dolog, amit soha nem kaphatok meg. Ez 16 év alatt annyira tönkretett lelkileg engem, hogy már sokszor nem látom értelmét annak, hogy felkeljek reggel és tovább csináljam. Persze nem mindig ez nyomaszt, de azt, hogy már apró dolgok is ennyire padlóra tudnak küldeni, apámnak köszönhetem, hisz az évekig tartó veszekedések tettek ilyen sérültté lelkileg. Na de apukámról ennyi egyelőre elég.

Van ugyebár két bátyám. Az idősebbik, Tomi, ő nagyon közel állt hozzám. Nagyon szeretett és tényleg bármit ejtettem ki a számon az úgy lett. Hiszen én voltam az egyetlen pici húga, akit imád. Sajnos túl szép ez, hogy igaz legyen. Kb. 5 éve kezdődött, hogy mint annyian mostanában ő is belecsúszott a drogok világába. De míg sokan lassacskán ki is találnak belőle, ő ott maradt, és szerintem már nincs menekvés többet számára. A kapcsolatunk megromlott fokozatosan. Most tartunk ott, hogy szinte már semmi sem maradt a jó kapcsolatunkból. Ha be van drogozva, undorodok tőle akárcsak apámtól részeg állapotában. Ránézek és elkap a hányinger. Viszont mégiscsak a bátyám, és ezért ha tiszta néha mégis szoktam beszélgetni vele. A másik bátyám Zoli, szintén drogfüggő. Vele sosem volt olyan erős a kapcsolatom, mégis fáj, hogy már szinte egyáltalán nem beszélgetünk egymással. Szinte soha!

És utoljára édesanyámat hagytam, hisz annyi gond után, végre  van valaki, akiről talán nem is tudok rosszat írni. Persze neki is megvannak nyilván a hibái, de én nem tudnék jelenleg egyet sem mondani. Talán elfogult vagyok, de hát ki ne lenne az, élete legfontosabb, legszeretettebb személyével? Anyukám egy alacsony és szörnyen aranyos asszony. Nem csak én mondom rá hogy az. :) Nagyon szeretem őt, és sokszor csak miatta, nem görnyedtem sírva a földre, csak miatta tartottam vissza a könnyeimet, csak miatta maradtam erős. Talán ha ő nem lenne, én sem lennék. Na, jó most azt írtam talán, de ez nem csak talán... az így van. Ha anyukám nem lenne, nekem nem lenne értelme miért tovább léteznem. Ő csak bennem bízik már, és ő is csak miattam nem menekült még el a sok gond elől. Ő tartja magát, mert tudja, hogy nekem erre van szükségem és én tartom magam, mert tudom, hogy neki meg ezt kell látnia ahhoz, hogy ne adja fel. Már sokszor mondtuk, hogy mi már csak egymásért vagyunk, és tudom, sokan mondogatnak ilyen nyálas szövegeket, de azt hiszem, nekem nem lenne itt már semmi dolgom, ha anyu nem lenne velem, és ő is így érzi ezt. Mi nem csak anya - lánya páros vagyunk. Mi éltetjük egymást, kölcsönösen. Ezt a kapcsolatot, ami köztünk van, talán nem is lehet szavakba foglalni, ha mégis, nekem nem megy. A lényeg hogy minden gond, szegénység, veszekedés, ellenére, felnevelt. Talán egy kezemen meg tudom számolni hányszor kaptam tőle pofont, mégis számomra minden szava szent. Tisztelem őt, mert nagyon erős, és a sok-sok rossz ellenére, még mindig tartja magát, 

Na, mára ennyi voltam. A családom egy részét már ismeritek. Holnap a családom távolabbi tagjairól, és a barátaimról fogok mesélni. Ha már minden fontos előzményt ismertek, belevágok majd a sztorizgatásba. Minden nap kiválasztok majd egy-egy eseményt, ami történt velem, és leírom. Így elkerülhetjük az unalmas, ,, ma nem történt semmi érdekes" naplóbejegyzéseket. Rengeteg mesélnivalóm van. :) 

Jóéjszakát.